Sassy Go Go, Cheer Up! ajánló

A sulis kategóriába tartozik, de a nagyon komolyak közé. Gondolhatnánk, (az amerikai példákat magunk előtt látva), hogy kár rá időt pazarolni, hisz egyrészt tinikről szól, másrészt meg limonádé a javából… de nagyon kevés olyan koreai, iskolában játszódó történetet láttam eddig, amire a fenti két állítás igaz lenne. Erre a sorira pedig végletesen nem igaz:

Hőseink 18 évesek és nagyon fájdalmasan élik meg gimnáziumi éveiket. A történet szerint két különböző társadalmi státuszú, és tanulmányi eredményű csoportnak kellene együtt dolgoznia a gimnáziumban, létrehozva egy szurkoló csapatot.

– Kang Yeon Doo (Jung Eun Ji) – egy alapvetően pozitívan gondolkodó, a barátai ügyét szívén viselő lány, aki az édesanyja kedvéért kerül az elit gimnáziumba, de a tanulásnál sokkal fontosabb számára a tánc, és a közösségi élet.
– Kwon Soo Ah (Chae Soo Bin – aki ennek a szerepnek a megformálásáért két gálán is elnyerte a Legjobb új színésznőnek járó díjat) a gimnázium második legjobb tanulója, aki mindent megtesz az elsőségért. Sajnos, szó szerint: lop, hazudik, és majdnem öl… és állandóan vívódik: hogyan feleljen meg édesanyjának, és saját lelkiismeretének, ha kettő nem összeegyeztethető?
– Kim Yeol (Lee Won Geun) a mindenkori suli első, akit nem tud Soo Ah legyőzni, de általában visszahúzódó, és érdektelen, kivéve, ha legjobb barátjáról van szó, Ha Joonról, akit Ji Soo alakít.
– Seo Ha Joon (Kim Ji Soo) az egyik legszívfacsaróbb karakter több okból is, akit eddig sulis sorikban láttam: Apja kívánságainak szó nélkül kell megfelelnie, mert ha ellentmond, kegyetlenül verik el minden alkalommal.
– Ha Dong Jae (N) aki egy gyerekkori trauma miatt nem bír érintést elviselni – de vajon, a legkritikusabb pillanatban sem oldódik fel problémája?

Ahogy már megszoktuk, nincs könnyed, vidám történet bölcsesség nélkül, és nincs komor társadalom kritika humoros oldás nélkül: ebben a soriban van két nagyon szimpatikus tanár karakter, az egyik, az iskolai korrupciót felszámolni akaró Yang Tae-Bum tanár úr, aki szövetségesre lel a mazsorett tanárnőben, aki gimnáziumban eddig még nem látott nevelési elveket honosít meg, az iskolaigazgató és a szülők nem kis felháborodására.

Mindenféle visszaélés két elrendelője az igazgatónő és helyettese, akik a gazdag szülők nyomására ha kell, szemet hunynak, ha kell, indokolatlanul büntetnek, s nem riadnak vissza a gyerekek megzsarolásától sem, ha valamelyik befolyásos csemete érdeke úgy kívánja.

Oktató videót lehetne készíteni a szülői magatartásokból:
– hogy ne csináld: mert megnyomorítod az esztelen, és elvtelen elvárásaiddal a gyerekedet fizikailag, és lelkileg (Soo Ah édesanyja és Ha Joon apja)
– és hogyan csináld: hogy mellette állj, és bátorítsd (Yeon Doo és Kim Yeol szülei)

A könnyed jelenetek közt a fiatalok többen is, többször is eljutnak az öngyilkosság határára. “Ne mosolyogj, ne lélegezz, ne csinálj semmit, csak szorítsuk össze a fogunkat és tűrjünk – ezt várják el tőlünk a felnőttek” vagy “Ne bízz a felnőttekben” – mondják ki a srácok több jelenetben. – mi ez, ha nem segélykiáltás, és kritika? Vagy az osztályfőnök szájából hangzik el: ” Van olyan a világon, hogy **jól vagyok?** csak tettetem… mint ahogy ti is… ”

Szépen tanulmányt lehetne írni a sorozatból, hogyan kell ügyesen karaktergyilkosságot elkövetni, vagy hogy milyen gyilkos hatása van a közösségi médiának, ahova bárki, bármit kitehet…

De ne riasszon el senkit mindez – csak szerettem volna bemutatni, hogy milyen mély gondolatok, fájdalmak, és milyen erős kritika is helyet kap Koreában egy iskolai drámában.

A történet nagy erénye, hogy tulajdonképpen minden problémára nem csak rámutat, hanem megoldási utat is keres, és talál is Gyönyörű szerelmek alakulnak, megható barátságokat mutat be, és jó példákat, fiatalnak, felnőttnek egyaránt, hogyan kellene, hogyan lenne érdemes élni.